most

álmomban árvíz volt a blahán, és a másfél méter mély, mocskos vízben is megtaláltam a telefonom, amit lebaszott bele, oda.

szeretem, de megfulladok, szeretem, de másokkal akarok lenni, mindenhogy. szeret, de nem tud elviselni, szeret, de nem boldog ő sem. csak mikor este összebújunk a tévé előtt megnézni egy sorozatot vagy egy filmet azon néhány közül, amit mindkettőnket érdekel. előtte-utána mindketten belemenekülünk a saját világunkba.

nem akarom ezt, nem akarok fájdalmat okozni, nem akarom, hogy olyan legyek, aki fájdalmat okoz neki, nem akarom, hogy fájdalmat okozzon nekem, még akkor is, ha úgy érzem, hogy megérdemlem. nem akarom, hogy már ne is merjünk beszélgetni, hogy nehogy megbántsuk a másikat. nem akarok menekülni, nem akarom, hogy magába zárkózzon, nem akarom még agyban sem máshol keresni a highlightokat. nem akarok beleszakadni, nem akarok nem beleszaladni. nem akarok attól félni, hogy mikor fog lebaszni, csak azért, mert más az értékrendünk egy kapcsolatban, mert más a fontos, nem akarom, hogy más legyen a fontos. nem akarom, hogy eljöjjön, nem akar eljönni. nem akarok azon őrlődni, hogy mi fér bele, és mi az, ami már kurvanagy kompromisszum. nem akarom, hogy ne legyek őszinte, nem akarok, hogy ne legyen őszinte.

szétrobbanok, hogy nem kiálthatom ki, beletépnek a kötelek a húsomba, sebesvonat, elsuhan, megüt, elszédülök, talpraállok, továbbkóválygok, mennek a napok, mennek a hetek, menekülök egyik időből a másikba, menekülök egyikből a másikba, és belehalok abba, hogy fáj neki, és hogy fáj nekem, és hogy fáj nekünk, nincsen megoldás, nincsen jó, nincsen szabadság, nincsen kötődés, nincsen eleje, nincsen vége, nincs semmi se.