"ha megcsókollak, elvesztünk"
"csókolj meg"

nem rólam, rólatok

ma két éves ez a blog.

mennyi embert köszönhetek ennek a kis vacaknak. írtam rólatok ide listát, aztán kitöröltem, mert ez a mienk. azoké, akik magukra értik.

köszönöm. kocc.

kerek

napok óta mindig előkerül a blame, vagy így, vagy úgy. és mindig megadja, amit várok, mélyülök, érzem, ahogy árad szét a sejtjeimben, a szívemtől indulva, mint egy gyógyital, amiket a fantasy mesékben adnak a hősnek, amikor már majdnem meghal, aztán persze mégsem.

és most ordíttatom, hogy átmosson, mint amikor nagyon feszült voltam esténként, és csak úgy tudtam elaludni, hogy elképzeltem, hogy a fejemnél megnyílik egy csap, és átáramlik rajta egy szép zöld fénymassza, megy végig a fejemen, arccsontomon, végig a nyakamon, egyik kezem, másik kezem, kicsiszívemkicsiszám, soksoknyugalmat kíván, általában itt már aludtam, és csak nagyon ritkán értem el addig, hogy a lábamon kisugárzott a szép egészséges zöld energia, pedig azt biztos nagyon szép lett volna vizualizálni.

ugyanúgy vannak feszültségeim, mint régen, csak már be tudom őket azonosítani, és tudom, hogy azért vagyok ideges, mert, és kész. és nem nyomja el az agyam, nemtörődünkvelenemtörődünkvele, és nem lesz belőle pánikroham vagy depressziós hullám. mert két és fél évnyi koncentrált figyelem és huszonkilenc és fél évnyi életvergődés után végre elhiszem, hogy ez az ő saját tragédiájuk volt, és eleget cipeltem már azoknak a fájdalmát, akik nem tudtak mit kezdeni vele. a huszonéves szerelmes nőé és a harmincvalahányas alkoholbeteg férfié. nem ő volt és mi voltunk, hanem ők voltak, mi pedig ott voltuk mellettük.

mindennapi jócselekedetemet add meg nekem ma, hihetetlenül sokat ad, ha adhatok másoknak. de mindenkinek már csak annyit, amennyit bármikor is visszakaphatok. és jönnek új emberek, amikor már nem is hinném, és adnak összetalálkozás-élményeket, de már nem ezekből élek. már van saját magam. már elhiszem, hogy van, és minden hibájával együtt talán szeretem is már. azt hiszem, elhiszem, hogy megérdemli. nem menekülök, saját döntésem alapján töltök itthon heteket, nem igényem bemenni a forgásbapörgésbekígyófarokharapásba. végre béke van, nem kell eltakarni a lelkem rohanással, bulizással, alkohollal, fájdalomkereséssel és álönigazolásokkal. nem kell könyörögnöm senki szeretetéért, mert ez már bennem van.

ezzel minden sokkal egyszerűbb lett. nem hadakozom magammal, sokkal kisebbek a lelki amplitudók is, amikor hiányzik, akkor pedig zene.

már a szemnek is jó

látja, mi

csíkautó!

a te füred

Üdvözöljük!

száguldás. por se.

ilyen lemondások, eltávolodások, megértések, más szemmel nézések, ítéletek, elfogadások, önmegismerések, áldozatok, vágyak, ha már kijött a számon, hogy mikor leszek már olyan, mint egy felnőtt. de mi van, ha a felnőttek nem olyanok, mint hittük, és mindegyik bizonytalankodó, önmegvalósító, gyerekkori önmagának bizonyítani akaró kis hülye, és egy olyan képet kergetünk, ami nem is létezik, miért is ne legyen ez a megoldás, miért kéne azokhoz hasonlítanom magam, akik nem is léteznek, mert mindig kiderül, hogy mindenki gyenge, és mindenki gyerek, aki a cukorkájáért sír, amit huszonéve nem kaphatott meg, vagy az óvónéni dícséretéért, vagy a padtárs szerelmes leveléért.

ma is évforduló van, szezonnyitó. a tavalyi első futam, fennmaradtunk a reggel nyolcas kezdésig, mert látni akartam, negyed kilenckor már aludtunk. mire felébredtem, már felment. kemény arccal másztam fel másnap reggel kávéért, nem tudtam, ki mit gondol, azt meg főleg nem, hogy miért érzem magam ilyen jól, miközben rettegek, mert vesébe lát, még szerencse, hogy nem voltam döntési helyzetben. borzasztóan hiányzik.

hello balaton!

tejes

vasárnap, dunapart, béke

Izé

ma időutaztam. március van, megint, immár harmadszorra.

két éve kezdődött, két éve kezdődtem. tavalyra meglettem, és meglettek mások. idén dől el, kik maradnak. mert én nem szűntem meg. megmaradtam. többnek, egésznek. és már tudom, hogy saját magam akkor sem veszítem el, ha másokat igen. és csak és kizárólag azokat tartom meg, akik adnak is. akik megkérdezik, hogy vagyok, és nem csak azt, hogy háudujudu. akiknek hiányzom. akik életének a része vagyok.

hogy mi tűnt el? a fentiek nem tudása. és igen, jó volt naivának lenni. meg kellett élni, és rendszeresen meg is kell. de a kölcsönösség elvét már nem adom fel, és szintet ugrani csak felfele lehet. nem leszünk barátokból haverok.

és nagyon hiányzik a múlt tavasz, a tavaly nyár reményeivel, de már sosem jön vissza, mert az elmúlt egy év ilyen rusnya törésvonalakat rajzolt a lelkünkbe, és emiatt most törnizúzni akarok, ehelyett pedig zöld teát bámulok egy béna álsznob helyen, mert a körbekörbegyaloglás nem használ, és inkább írok, minthogy olvassak, mert nem nyomunk el dolgokat többé. soha.

random etc: 11:11

a csendes valójában ilyen

miért nem szeretem a facebookot

"megcsináltad a melyik kutya illik hozzád tesztet?!"
"ööö... lehet"
"látom, hogy megcsináltad, mert ott van az applicationeid között"
"hát izé"
"és mi jött ki?"
"öööööö... az a fekete kutya"
"??"
"dobbermann"

tényleg, dobberman mint dobberember vagy dobbermann mint Thomas?

"a közösségi portálok azért nem jók, mert néha olyat is lát az ember, amit nem kéne." - ezt már egy ideje idézni akartam.

buszon, ahogy szoktam

az egyik kezem hív, a másik meg remeg.
az egyik lelkem nyíg, a másik meg nevet.

már értem, már tudom, már élem, már futom. nyugalom, nem hagyom, kiadom, nem falom.

minden jókor, már nem sokkol, már nem tombol, minden... passzol. mert a súlyok, tudod, amit húzok, már nem marnak, jót akarnak. nincsen csomó, nem bánt, heló.

go large

yellow

kicsit más az elmélet, mint a gyakorlat, mi?
mégsem vagy olyan jótét lélek, mint akarod hinni, mi?
kicsit belerohadsz belülről, hogy mással lesz, mi?
hülyegyerek, ébredj fel. de most már kurvagyorsan, mert ez már nagyon uncsi. és itt nincs mi.